Keserédes történet

2007 november 9. | Szerző: Gépház |

A húszas éveim végén jártam, mikor gyökeres fordulatot vett az életem. Házasságban éltem, és meg sem fordult a fejemben, hogy bármi történhet velem, ami változtathat ezen. Nyár volt, leültem a számítógépünk elé, beszéltem pár ismerősömmel, majd egy érdekes oldalon akadt meg a szemem. Valami különöset éreztem, mintha belső hívás lett volna. Mivel azt olvastam, hogy aki odatéved, annak oka van, és derítsük ki együtt, hogy mi az, a sokadik elhessegető reakcióm után írtam pár sort. Aztán „beszélgetni” kezdtünk, úgy, hogy azt sem tudtuk milyen a másik, mégis egy hullámhosszon rezegtünk. Egyre többször kerestük egymást és egyre különösebb kapocs alakult ki közöttünk. Éreztem, ha nem vigyázok, beleszeretek. Beszéltem róla a férjemnek is, aki nyugtatott, hogy ne aggódjak, annyira stabil a kapcsolatunk, hogy ez nem történhet meg. Ma már tudom, hogy amikor a szív jelezni kezd, onnantól már nincs menekvés. Beteljesedik, aminek be kell teljesednie, ha merjük vállalni.

Mikor elmondtam, hogy nem vagyok szabad, próbáltunk mind a ketten menekülni. Találkozni még soha nem találkoztunk, mégis a lelkünk annyira egymásra talált, hogy nehezen engedtük el egymást. Beszéltünk telefonon, hogy halljuk egymás hangját, majd egy téli napon elhatároztuk, hogy találkozunk félúton mindkettőnk lakóhelyétől. Már az is csodálatos volt, hogy pont annál a vonatfülkénél várt ahol leszálltam, és az a röpke nap olyan volt, mintha megállt volna körülöttünk az élet. Átöleltük egymást, álltunk az esőben a havas fák alatt és sírtunk. Éreztük, hogy egyszerre gyönyörű és fájdalmas ez a pillanat.

Azt hittem, ha látom majd kiábrándulunk és minden könnyebb lesz. Nem lett. Akkor értettük, éreztük meg, hogy összetartozunk. Hiába volt közöttünk több száz kilométer, hiába tudtunk csak havonta, olykor több hónap után találkozni, a szerelmünk olyan hőfokon égett, amely együtt tartott minket. Mikor minden kiderült, és a családom elé kellett állnom, hogy azt mondjam véget vetek ennek, úgy éreztem megszakad a szívem. Gyáva voltam és nem tudtam lépni.
Régebben azt gondoltam, hogy csak a filmekben, romantikus alkotásokban létezik, hogy valaki képes meghalni a szerelméért a szerelemért. Amikor viszont éreztem, hogy fizikailag is fáj a Szerelmem hiánya és már jártányi erőm sincs az élethez, újra kockáztattam és megkerestem. Akkor töltöttük először intimen összebújva az éjszakát. Utána azt mondtuk, örökre elválunk.

Persze ez sem így történt. Akkora erőt kaptam a megerősödött szerelmünktől, hogy most vállalni tudtam azt, hogy kiálljak magunkért és elhagyjam a férjem. Sok nehézségen és problémán keresztül jutottunk, mire végre együtt élhettünk. Addigra már mindkettőnk lelke sérült a sok várakozásban, bizonytalanságban, s mikor végre kiteljesedhetett volna a nagybetűs szerelmünk, elfutottam előle. Egyik nap összecsomagoltam és eljöttem, máig sem tudom miért.

Pár hónap múlva újra abba a városba mentem, ahol együtt éltünk, vágytam rá, hogy lássam akár csak egy percre is. Ahogy bandukoltam egyszer csak jött felém egy aluljáróból. Ha nem lépek félre pont egymásnak ütköztünk volna. Így viszont nem látott meg, csak én néztem utána az emberáradatban. Állt a peronon, néztem rá földbegyökerezett lábbal, hang sem jött ki a torkomon. Megint olyan volt, mintha ezt a pillanatot kifeszítették volna, és megállt volna az idő. Aztán eltűnt a szemem elől. Azt hiszem, ezt a pillanatot örökre őrizni fogom.
A hópelyhek is vad táncba kezdtek és hamarosan minden hófehér lett. Úgy éreztem magam, mint egy mesebeli álomban.
Valahogy azt éreztem, hogy ez nem lehet véletlen, ez a varázslat jelez nekem. Felhívtam és elmondtam, hogy láttam és úgy érzem még mindig szeretem. Elérzékenyültünk mindketten, de nem találkoztunk.

Fél évre rá írt egy levelet, hogy szeretné, ha visszamennék hozzá, mert nagyon hiányzom. Akkor már késő volt, mert mással éltem és nem tudtam újra végigélni mindent. Gyáva voltam, vagy így kellett lennie? Talán soha nem tudom meg.

Sok év eltelt, s kevés nap van mikor nem jut eszembe valamiről.

Amikor néztem az Este című filmet megértettem, hogy minden így volt szép és jó. Nem hibázhatunk. Találkoztam egy férfival, aki megmutatta nekem, hogy ilyen is lehet a szerelem, és ettől a szerelemtől sokat kaptam, más ember lettem. Kinyíltam, mint egy bimbóból a virág.

Köszönöm Neked Szerelmem! Őrizlek a szívemben!