Levél első szerelmemnek

2007 november 8. | Szerző: Gépház |

 Kedves Tibor!

Amikor október elején megláttalak az iWiW-en bejelentkezve, kicsit vártam, hátha eszedbe jut “rámkeresni”. Napról-napra csüggedtebben figyeltem gyarapodó ismerőseid számát, és üres postafiókomat. Végül, kicsit szorongva bejelöltelek. Köszönöm, hogy elfogadtad!  

Biztosan meglepődsz, hogy 42 év után megint levelet kapsz tőlem, de még egyszer, utoljára szánj rám néhány percet, amíg végigolvasod!  Soha többet nem kérlek ilyenre.

Szeretném végre letenni azt az irtózatosan nehéz terhet, amit négy évtizede úgy vonszolok a lelkemben, keresztül az életemen, mint egy súlyos bűnökért elitélt rab a lábához rögzített többmázsás golyót.

Meg kell tudnod így utólag – amit soha nem mertem bevallani -, hogy akkor, 17 évesen százszor jobban, mélyebben és sokkal tovább szerettelek, mint azt valaha is gondoltad. Te voltál számomra a kezdet, az első, igazi nagy szerelem. Amikor azon a nyári estén ott a Balaton parti kis faluban  először megláttalak, a gerincemen végigszaladt a villám és megrázott. Egy pillanatra megdermedtem és elakadt a lélegzetem. (Nem vetted észre? Mindig is nagyon jó voltam az érzéseim titkolásában)

Innentől új időszámítás kezdődött az életemben. Mindössze kétszer találkoztunk, volt egy felejthetetlen éjszakánk ott strand előtt a parkban. Aztán eljött az ősz, és 150 kilométer távolság  tolakodott közénk. Levelek jöttek és mentek, egyre szerelmesebb lettem. Nagyon-nagyon sokáig Te voltál minden gondolatom, csak Rólad álmodtam, a neveddel feküdtem és ébredtem. Leveleidre, bár őrülten vágyakoztam utánad – szemérmesen visszafogott hangú, butuska leveleket firkáltam válaszul. Úgy szólítottalak: „Édes szerelemem!”, de helyette azt írtam „Kedves Tibor!”. Pedig ha mertem volna őszinte lenni, ha a szívem diktálta volna a szövegeket, talán kigyullad a papír. Nem emlékszem arra, hogy kapcsolatunk teljes ideje alatt egyetlen egyszer is ki mertem volna mondani vagy leírtam volna azt a szót:  SZERETLEK.  

Egy év alatt, amíg nem találkoztam Veled, annyira de annyira hiányoztál, esténként Rád gondolva mindent megadtam volna egyetlen, fülembe suttogott kedves szavadért, egy puha érintésedért. Igaz, ezt a világ minden kincséért be nem vallottam volna, mert annyi erkölcsi gátlást és kisebbségi érzést plántáltak belém gyerekkorom óta, ami manapság egy egész lányiskola összes tanulójában együttvéve sincsen. Ezt az életemet megrengető érzést igyekeztem ügyesen titkolni, mert rettegtem, hogy csak játékszered vagyok. (Kicsi lányként nem egyszer voltam tanúja annak, hogy gimnazista bátyám és barátai milyen jókat mulatnak csacska lánykák szerelmes levelein. Egész életemre kihatott ez a negatív élmény!)

Hogyan hittem volna el, hogy engem is lehet szeretni? Egy jelentéktelen, idétlen, csúf kis békának éreztem magam, hát nem hihettem el, hogy az a fiú, aki régóta dédelgetett ábrándjaim ködéből hirtelen elémtoppant, a sokezer gyönyörű lány közül éppen engem választott ki. Nem vetted észre, mennyit provokáltalak? Annyira, de annyira akartam, hogy meggyőzz, hitesd el velem: valóban szeretsz, Neked is én jelentem a világmindenséget, hogy végre kitörhessek kisebbségi érzéseim és  gátlásaim börtönéből és végre kinyílhassak. Nem sikerült!  Újra visszazárkóztam, jobban, mint azelőtt valaha is.

Nem tudhatsz róla, hogy még egy évig – mikor már nem jelentkeztél többet  – én még mindig hosszú leveleket írtam Neked. Mindenről, a mindennapjaimról, a gondolataimról, az érzéseimről és persze arról, hogy hiányod milyen fájdalmas, hatalmas űrként tátong bennem! Néha könyörögtem, hogy csak egyetlen levelet írj még!  Hogy esténként, ha Rád gondoltam a hátralévő életem felét odaadtam volna azért a kisfiúsan kedves mosolyodért (ami először megfogott Benned), egy simogatásodért, és talán az egészet egy forró ölelésedért.  

A leveleket persze nem volt merszem feladni. Féltem egy kijózanító elutasítástól. Mert – én a szerelmes, romantikus kislány – amíg nem láttam ezt leírva, addig halványan reménykedtem még egy esélyben, valamilyen véletlenben, bármilyen folytatásban.

Még soha nem volt annyi új ismerősöm, és jó barátom mint akkoriban ott az egyetemen, de  még soha nem voltam olyan irtózatosan magányos sem. Élveztem a közösségi élet minden pillanatát, minden jóhangulatú „buliban” benne voltam egészen addig a pillanatig, míg valamelyik fiú meg nem próbálta átlépni a barátság küszöbét. Akkor lefagytam, mint egy rossz számítógép és igyekeztem jó messzire kerülni tőle. Az emléked leblokkolt, eleven, fájó sebként éltél bennem tovább. Egy újabb  szerelemnek még a szele sem érintett meg, az arcod, az emléked nem akart halványulni az idő múlásával egyetlen árnyalatnyit sem. Mindössze 3-4 felszínes, rövid kapcsolatra telt évek alatt, mert nem tudtam elviselni, hogy valaki más érjen hozzám. Folyton Téged kerestelek mindenkiben és nem találtalak. (22 évesen mentem először férjhez, és bár nem tartozik ide, a férjem volt az első férfi az életemben. Mert egészen addig – tudva, hogy lehetetlent kívánok a sorstól – a lelkem mélyén valahogy mindig Rád vártam.)

Jó, persze percig sem hibáztatlak, így utólag a józan eszemmel belátom, hogy két fiatal ember között nem tarthatott örökké egy “levelező szerelem”,  abban az életkorban szükség van a személyes kontaktusra is, ami számunkra nem igazán adatott meg. (Bár, ha egy kis reménysugarat láttam volna, én még évekig is várok Rád bármilyen körülmények között, de talán egy 19 éves fiúnak ez sokkal nehezebb. Vagy egyszerűen csak eleged lett belőlem. Nem akarom tudni, az akkor még dédelgetett illúzióimat a múltamból nem hagyom elrabolni!)  Egy kicsit belehaltam a hiányodba, elvesztéseddel a lelkem egy darabkája is meghalt és nem is lett egész soha többé.

Emlékszel, amikor egy újabb év múlva véletlenül, pár percre összefutottunk ott a kertvendéglőben, ahol megismertelek? Hát az nem volt véletlen. Csak miattad utaztam akkor oda. Az az új ruha, ami akkor rajtam volt, csak Neked készült. Úgy ügyeskedtem, hogy „véletlenül „ észrevegyél, és megfelelő módon, könnyedén mosolyogva demonstrálhassam:  tulajdonképpen nincs semmi probléma, ez az élet rendje. Mert kíváncsi voltam, hogyan reagálsz. Mekkora képmutatásra volt szükségem, amikor végre megszólítottál, hogy olyan meglepetten tudjak mosolyogni? Pedig szerettem volna a nyakadba ugrani, csak még egyszer, egyetlen egyszer érezni, hogy átkarolsz és ……  De annyira féltem, hogy nevetségessé válok, hogy meglátod a szememben azt az őrült vágyakozást, én meg Tiédben valami gúnyt vagy visszautasítást. Akkor ott, helyben biztosan meghalok. Amíg magabiztosan, hamis lezserséggel nevetgéltem, fölényesen cseverésztem, tele voltam kétségbeeséssel, néma könyörgéssel, hogy oldozz fel!. Belül olyan iszonyúan nyomorultnak, kiszolgáltatottnak és szánalmasan kicsinek éreztem magam, ha csak egy pillanatra is belém látsz akkor, megláttad volna azt az dühöngő vihart, tájfunt, orkánt és pusztító forgószelet, ami ott a lelkemben tombolt. A földrengést, az őrült cunamit, ami végül elsodort és maga alá temette minden reményemet. Ez volt az utolsó, a legdurvább provokációm! De Te rosszul reagáltál. Megbuktál az utolsó pótvizsgán, de veled buktam én is. Csak mosolyogtál Te is, nem tettél egyetlen bíztató lépést sem felém, nem nyújtottad a kezed, nem érintettél meg, nem volt egy hívó szavad …. pedig ha akkor, kimondod azt a szót, mindenre képes lettem volna Veled és Érted. Vagy nem érezted meg, mit akarok Tőled, vagy valóban nem érdekeltelek már. Tulajdonképpen  – azt hiszem – azon az estén engedtelek el végleg. Soha többet nem írtam Neked egyetlen levelet sem. Feladtam. De még a következő évben is egyedül róttam az utcákat, egyedül sétáltam a Duna parton, a Margitszigeten, visszautasítottam minden közeledést és úgy néztem az emberekre, mintha nem is tartoznék közéjük. Újra bekerített a széttéphetetlen magány.

Így visszagondolva úgy hiszem, azokban az években apadt el a könnyeim nagy része is, mert azóta, évtizedek óta már nem igazán tudok sírni. Persze, tudom, nem varrhatok minden átélt fájdalmat a nyakadba, de nem is akarok. (Az elmúlt negyven évben annyi minden történt velem, több volt a gond és a megpróbáltatás, mint amiről valaha elhittem volna, hogy kibírom, túlélem és megoldom. De ez már egy másik történet, egy másik élet és egyáltalán nem tartozik Rád.)

Nos, nem azért írtam ezt a levelet, hogy válaszolj, tudom, erre nem is lehet igazán jó választ írni. A jelenlegi életünkben galaktikus távolságra kerültünk egymástól, nincsenek sem visszafelé vezető sem összekötő utak. Nem akarok már sem levelezni, sem kapcsolatot teremteni, sem találkozni Veled! Kérlek, ne írj semmit, ne alázz meg egy semmitmondó, udvarias válasszal, mert annak az egykori, nagyon szerelmes, tiszta szívű, szőke kislánynak az emlékeit semmisítenéd meg, aki őszintén hitte és remélte, hogy az élet rengeteg szépet tartogat még, amit Veled együtt élhet majd át.

A jelenemről semmit nem akarok írni. Csak annyit kell tudnod: a közvetlen családom egy részével élek, de kivételesen zárkózottan, önkéntes száműzetésben. Nincsenek sem régi, sem új barátaim, nem járok és nem utazok sehova, nem hívok vendégeket, nem levelezek senkivel és csak a családtagok hívásaira veszem fel a telefonomat. Főleg soha nem megyek vissza oda, amit egyszer magam mögött hagytam.

A múltamat egy tökéletesen, hét lakattal lezárt, sötét barlang mélyére száműztem, az ajtaját csak most, néhány percre, miattad nyitottam résnyire és látod, a kiáradó érzelmi hullám félrelökött és majdnem elsodort. De most megpróbálom visszazárni, és ha sikerül, a kulcsokat messzire hajítom, mert ez soha többet nem fordulhat elő velem!  Maradék lelkemre már régen kemény kérget vontam, nem akarok feltépni régi bánatokat és újakat beengedni. Ezt csak ezért említem, hogy egészen biztos lehess benne: nem foglak többet keresni, vagy levelekkel zavarni és végleg eltűnök az életedből.

Hogy mégis miért most írtam meg ezt a levelet?

Mert az elgyötört, meghajszolt, sok bánatban és küszködésben elhasználódott öreg szívem nemrég figyelmeztetetést küldött, és nem tudom, mikor dönt úgy, hogy elég volt, belefáradt, megpihen végleg. A héten szakemberek tudományára és ügyes kezeire bíztam néhány napra, kicsit „bütyköltek” rajta, talán ha megkímélem, eldobog még egy ideig, de ki tudja …… Olyan nagyon sokáig talán már nem is akarom. Szeretnék hinni a reinkarnációban, hátha egy következő életemben újra megtalállak.

Éppen 40 éve készültem ennek a levélnek a megírására, egyszer elmondani Neked ezt a magamban féltve hordozott gyönyörű és gyötrelmes titkomat. Nem tudtam felmérni, meddig van még rá lehetőségem, hogy ne vigyem el örökre magammal.

Hát minden jót kívánok a továbbiakban. És kérlek, ne nevess ki ezért a késői vallomásért. (Bár nem változtat semmin, most már teljesen mindegy, mit gondolsz rólam.)

Ha eddig eljutottál az olvasásban, akkor köszönöm az idődet és a türelmedet!

Ágota