Katalin története

2007 október 30. | Szerző: Gépház |

Azon az estén épp csak hazaértem, amikor figyelmes lettem egy hazai rádióadó műsorára. Egy regényről folyt a beszélgetés, amely egy haldokló nő utolsó óráit örökítette meg. A főhős halálos ágyán visszaemlékezik élete nagy szerelmére; arra a férfira, akivel aztán sohasem lettek, lehettek egymáséi. Visszagondol a beteljesületlen dolgokra, a nem megfelelő ember oldalán, boldogtalanul elpocsékolt (?) évekre, életre. Mi lett volna, ha?
 
Dermedten ültem az autó volánjánál. A motort leállítottam, de nem tudtam kiszállni: csak hallgattam, hallgattam a nőt, aki a történetet mesélte. Sírás fojtogatott. Úgy éreztem, a regényben saját kis életem utolsó óráit festette le az író. Elragadott magával újra a keserűség magányos érzése, a fájdalmas beletörődés fojtogató realitása. Az idegszálaimon végigfutó ingerek zsibbadásra késztették szép lassan minden végtagom, nem tudtam, nem is akartam mozdulni. Átadtam magam azoknak érzéseknek. Igen, ez a könyv nekem íródott, és megtalált, hisz valaki pontosan érezte már, tudta azt, amit én.
 
Ahogy Karády is megénekelte: “az a legszebb csók, mit el nem csókolunk”. Milyen szomorú igazság is ez. Ismertem egy fiút. 18 évesek lehettünk akkor. Nekem barátom volt (aki már a vőlegényem), az első szerelem. A fiúnak épp senkije. Amikor a párom egy nap váratlanul, rútul elhagyott, teljesen a padlóra kerültem. Egyetlen ember volt, aki vigasztalt: az a srác. De én csak bőgtem a volt párom után, észre sem vettem, hogy odáig van értem valaki. A párommal néhány hónap után kibékültünk. A fiú azután is gyakran keresett, sokat beszélgettünk, meglátogatott a munkahelyemen, hazakísért. Egyre jobban tetszett. Egy gond volt csak, Ő volt barátom legnagyobb bizalmasa. Sülve-főve együtt voltak. Persze a páromnak semmi nem tűnt fel az egészből. Hogy is tűnt volna? Hiszen csak én voltam odáig érte, őt nem nagyon érdekeltem. Aztán a fiúval egy szép napon megromlott a kapcsolatunk, valami ostobaság miatt. Azóta már neki felesége van, elköltözött a városunkból. Csak hónapokkal később jöttem rá, hogy mit veszítettem. Néha eszembe jut, és elfog az a furcsa, fojtogató érzés. Talán már soha nem beszélhetjük meg lezáratlan dolgainkat egymással. Ami lehetséges, hogy így van jól. Egy biztos: azokat az érzéseket, amelyeket kiváltott belőlem, és máig kivált, ha Rá gondolok, soha nem fogom elfelejteni. Az ilyen szomorkás, keserédes élmények lelkünknek azok a fejezetei, amit néha-néha jó újból fellapozni, a sorokhoz menekülni.  
 
Néha azért eszembe jut: lehetséges, hogy úgy végzem majd, ahogyan az a nő. Hogy akkor, azokban a percekben én is így tekintek majd vissza. De ki tudja előre, hogy mikor, életünk nagy válaszútjainál mi is a jó döntés? Senki: utólag csupán arra jöhetünk rá, hogy az, amit cselekedtünk végül, helytelen volt. De ez még nem jelenti azt, hogy a másik döntés jobb lett volna. Sőt. Talán egy harmadik, vagy egy negyedik…