Enikő története

2007 október 29. | Szerző: Gépház |

 “Úgy kezdõdött mint egy tánc, azzal a néma hangtalan zenével…”
 
Egy újabb 7órás út állt elõttem tele fárasztó, szürke, nyomasztó pillanatokkal-fájdalmas idõt vesztegetõ hét órás út. Már az különösen örömet okozott, ha valahol egy tenyérnyi helyet találtam és elõhalászhattam valami olvasnivalót, hogy egy kissé enyhitsem az út vívódásait.

Az az út is ilyen gondokkal indult. Már-már majdnem sikerült belefeledkeznem Tamási világába amikor tekintetem az Övével találkozott és pár perc mulva már hallottuk és éreztük egymás zenéjét. Észrevétlenül sikerült neki befurakodni az oly gonddal örzött és körülzárt világomba. Pillanatok alatt falak döltek le bennem és a hét órás út egymásba feledkezõs beszélgetéssé minősült át.

“A nagy találkozások ritkák és sérülékenyek” irja Müller Péter a Szeretetkönyvében. Az, hogy nagy találkozás volt, ezt az elsõ pillanat eldöntötte, és, hogy sérülékeny, azt az idő igazolta…

És attól a naptól kezdve kerestük egymást az arcok mögött, a gondolatok árnyas zúgaiban, vártuk a pillantot, hogy egymás tekintetében megfürödve megnyugodjunk a keresés után. De visszahúzott az élet. Az évek alatt kapott pofonok, sérülések, belénkkódolt félelmek béklyóba kötötték az egymásratalálás csodálatosan felszabadító és feloldó megérkezését. Minden lépést amit egymás felé tettünk megállított a földbe gyökeret eresztõ hétköznapi létünk és csak néha eszméltünk rá, hogy ez több a gyökereknél, ez szárnyalás.

Mindegyre elindultunk egymás felé és elvesztünk a tömeg köddé foszló, egybeolvadó tekintetei mögött. Aztán egyszer pár sör után hozzám ért, megérintette a kezem és én semmivé válva vártam, hogy tesz még egy lépést, csak egyetlen egyet…de a hétköznapi Önmagára rátalálva, a félelemmel átitatódott kisgyerekkel egybeolvadva visszarántotta a kezét a valóságba és az én kezemet elengedve hagyta, hogy én is beburkolózzak az oly gondosan dédelgetett öngyülölet fátyla mögé, és hagytuk egymást megdermedni és hinni, hogy ez csak egy pillanat volt…pedig egyetlen lépés lett volna az egész…egy mosoly, egy kimondott gondolat, egy felvállalt kézfogás, egy érintés…csak az kellett volna, hogy ne engedjem a kezem elengedni és hagyjam, hogy érezze ez Nekem is jó…és újra napok, hetek, hónapok teltek el vágyva és várakozva egymás után…

Minden találkozás egy megérkezés volt, hazatalálás. Minden éjszakát elillanni hagyó beszélgetés egy önvallomás. Nem volt egy leporolatlan gondolat sem amit nem tudtunk volna egymásnak elmondani. És mégis egyetlen egy szó kellett volna, hogy az életünk másképp alakuljon, de azt nem tudtuk kimondani. A belénknevelt tisztesség, vagy inkább gyengeség nem engedte, hogy azt a bizonyos harmadikat megbántsuk a mi tiszta, õszinte egymásratalálásával. És hagytam elmenni, Ő meg elment…

Tavasz volt amikor megjelent a nagy város zajától körülölelt kollégiumi szoba ajtajában. Valami megfoghatatlan öröm áradt szét bennem és rajta is felismertem a találkozás önfeledt boldogságát. Aztán bejelentette, hogy megnősül. Ezért utazott 400km-t, hogy ezt elmondhassa….eszméletlenül fájt…és nemcsak a lelkem, fizikailag fájt…és Ő még mindig várta azt az egy szót…és én most már végképp nem voltam képes kimondani…itt dőlt el az életünk…már nem emlékszem, hogy mikor ment el, hogy telt el az az éjszaka, merre jártunk, miről beszéltünk…és arra sem emlékszem, hogyan telt el az a nyár…minden reggel egyre és egyre nehezebb volt ráébredni a valóságra…az esküvője napján felhívtam, mert nem hittem el…

Reméltem, hogy legalább boldog és ebbõl próbáltam erőt meríteni-és sok év után, mikor elmondta, hogy akkor is rám gondolt még jobban fájt az elengedett kilenc év…
Aztán teltek a napok, hónapok, évek…szerettem és szerettek, szenvedtem, elhagytam és mások hagytak el…hittem, hogy Ő Az, és kiderült, hogy újra csalódtam…voltak csodálatos napok, voltak atsírt éjszakák…de Ő eltünt…fizikailag eltűnt, mert ezt tartotta tisztességesnek…

Egy hétköznap reggel volt, ugyan olyan mint a többi, amikor összefutottunk…villámcsapásként ért a felismerés, hogy az érzések mit sem változtak…rajta is láttam, hogy Önmagától szinte megijedt, amikor rájött, hogy minden ugyan az mint azelőtt, mivel lelkileg valahol mindig együtt voltunk…a lélekben köttetett barátságok sosem tudnak szétszakadni…a hiány addig él bennünk amíg újra találkozunk: egy hónap múlva, tíz év múlva vagy talán egy elkövetkező életben…de nem mertük már kimondani és felvállalni sem…hagytuk egymást szenvedni, de már egy leheletnyivel egyszerübb volt, mert néha láttuk egymást és egyre többször beszélgettünk…sokszor éjszakákat telefonon és mindig éreztem a hangjában a könyörgést, a vágyat, a hiányt…iszonyatosan nehéz volt önmagamat félre tenni és nem engedni a belőlem feltörő vágynak utat…tudtam, hogy nekem már nem szabad, nem szabad egy családba beletaposni…minden önmagammal vívott harcom után a gyerekei csodálatos angyali tekintete volt ami erőt adott, és próbáltam elhinni, hogy ez így jó és én már őt nem követhetem…aztán az sors próbált a miértekre választ adni, és én hálás voltam az élettel vívott csatám után, hogy a sors másfele terelt és nekem még adott pár évet ebben a fizikai létben, őt meg nem kellett itt hagyjam egyedül gyászolni…így legalább családja lehet, gyerekei…

Az első együtt töltött éjszakánk, amire kilenc évet vártunk már szinte reményvesztetten, leírhatatlanul csodálatos volt… minden mozdulata, érintése ismerős volt-erre vártunk, ezt kerestük minden éjszakában, ölelésben és végre nem hiányzott már semmi…még a JóIsten is sandán lesütötte a fejét, ha mi öleltük egymást és áldását adta a találkozásainkra… a sok vívódással megélt találkozásainkra…harcoltunk önmagunkkal, de ha már megláttuk egymást olyan egyszerű volt minden, és olyan természetes, hogy mi együtt vagyunk…hallgattuk a madarak fenséges kórusát az erdőben, autóztunk több száz kilómétert, öleltük egymást szállodaszobák rejtett falai között, újra visszatértünk a nagyvárosba ahol minden elkezdődött… ha csak egy fél órára is de muszáj volt lássuk egymást minden nap amikor minden olyan természetes volt tele nevetéssel, mosollyal és mérhetetlen szeretettel , és közben szenvedtünk, mert éreztük, hogy ezt nem szabad… nekünk szeretni egymást már nem szabad… csak egy percet kértünk volna az élettől, hogy helyrehozhassuk, de az élet ennél kegyetlenebb és már nem volt meg az az egy perc… sírtunk és iszonyatosan fájt, hogy Őt láttam szenvedni-mindent megtettem volna, csak hogy neki könnyebb legyen… vígasztalni próbáltam, hogy ez így van jól, mert az még szörnyűbb lett volna, ha itt kell hagyjam magára… Ő meg azt felelte, hogy inkább gyászolni szeretne, de legalább azt a pár évet együtt tölthettük volna… éjszakákat nem aludtam, mert az Ő fájdalmát nehezebb volt elviselni, mint a sajátomat…

Most már tovább harcolunk önmagunkkal és hagyjuk egymást szenvedni… megpróbáltuk egymást elengedni… fizikailag távol tartja magát még a hangomtól is -talán így egyszerűbb lesz… próbáljuk elhinni és áltatni önmagunkat, hogy majd az idő segít kifakítani a fényt amit egymásba beleégettünk…és talán majd tíz év múlva, ha újra ‘véletlenül’ összefutunk ráébredünk, hogy mi volt az a pótolhatatlan hiány amivel küzdöttünk az elmúlt tíz évben…és lehet, hogy még jobban fájni fognak az elmúlt évek, amikor hagytuk egymást újra elmenni…lehet valami fontosabb az életben mint a szeretet? vagy a tisztességes, másokkal szemben tisztességes út az életben a helyes út?…ahol a lelkünk egy életre megsérül…és mégis köszönöm a sorsnak, hogy Ő volt(van) nekem és megélhettük együtt a csodát-az igazi szeretetet…és köszönöm neki, hogy értelmet adott a ‘barátság’ szónak…