A férfi, akinek a kabóca lett a veszte
2007 november 8. | Szerző: Gépház
Az egyik percben még őrülten szerelmes vagy, a következőben pedig a “A nagy Ő” mindent rosszul csinál. A legjobb lenne, ha eltűnne az életedből. Méghozzá most.
Éppen most habarodtam ki egy fiúból. Az a furcsa, hogy fel sem tűnt, hogy mikor történt a dolog. Ott álltam, a szerelem minden tünetével – a fürdőszoba párás tükrére írogatva a nevét, üzleteket böngészve, hogy mivel lephetném meg és a többi, és a többi. És egyszer csak, Bang! – Szépség és Szörnyeteg, megfordítva. Nyakamon egy pasassal, aki jóképű hercegből átváltozott egy idegesítő hülyévé. De hadd kezdjem az elején…
Már hónapokkal az első randevúnk előtt ismertem Andrást. Azt hiszem, először az esze vett le a lábamról, de őszintén szólva a formás kis feneke is sokat nyomott a latba, amint gazdája Levis farmerbe bújtatva támaszkodott a szomszédos irodában. Nem is igazán reméltem, hogy felfigyel rám, egészen addig, míg egy hétfő délután hirtelen megérintette a könyökömet, rám vigyorgott és megkérdezte, hogy találkoznék-e vele.
Nem tartott soká, amíg rájöttem, hogy fülig szerelmes vagyok. Gyűlölte az italt, cigarettát, és azokat az embereket akik szemetelnek az utcán. Imádta a sült krumplit és a barna szemű nőket. /Véletlenül én is az vagyok./ A bőrének barackillata volt, a lepedője száz százalék pamut. Mi többet akarhat még egy nő? Az is igaz, hogy nem beszélgetéssel töltöttük az időnk nagy részét! Többnyire a lepedők közt hancúrozva, vagy a haverokkal űztük el az időt valahol, akik nélkül ő nem szeretett elmenni sehova. Nyugodtnak, népszerűnek és okosnak tűnt a barátai közt. Én pedig el voltam ájulva tőle.
Amikor néhány barátom megkérdezte tőlem,hogy nem mennénk-e el velük egy görög szigetre, úgy határoztam,hogy elhívom őt is. Rettenetesen izgatottan vártam a nyaralást. Vásároltam egy csomó új ruhát és egy ködös hajnalon, kéz a kézben útra keltünk barátainkkal Görögországba.
Eleinte minden rendben ment. A villa, amit béreltünk, úgy nézett ki, mint a prospektuson, a tenger hihetetlenül kék. Ő pedig imádni való volt fürdőnadrágban és gyorsan barnult a meleg homokon.
Nem tudom pontosan megmondani, hogy és mikor kezdtek változni a dolgok. Most visszatekintve azt hiszem,, hogy a kabócás incidens volt az első jel. Néhányan üldögéltünk a verandán és hideg sört kortyolgattunk. Ő bement a házba, hogy lezuhanyozzon. Hírtelen egy iszonyatos kiáltást hallottunk. Egy másodperc múlva barátom halálsápadtan és remegve rohant ki a házból, a rettegéstől zavarodottan beszélt. Az történt, hogy egy nagyobb kabóca beleakadt a hálószoba függönyébe. Barátom pár perc múlva visszanyerte nyugodtságát, a kabócát kiszabadítottuk, és a “krízishelyzetnek” vége volt.
Tudom, hogy nem szép tőlem, de András reakciója erre az eseményre számomra meglehetősen kiábrándító volt. Hiszen – ahogy előzőleg elmesélte nekem – ő ugyanaz a férfi, aki a Mátrában a bozótosban kempingezett, és aki marha büszke volt a 25 funkciós svájci bicskájára. Öntudatlanul elkezdtem odafigyelni más dolgaira is. Kis izzadtságcseppek az ajka fölött, a mód ahogyan kínosan precízen egymás mellé helyezte a cipőit. Az, hogy amikor szörpöt ivott, valami szürcsölő zajt hallatott, és hogy sosem nevetett mások viccein.
Próbáltam koncentrálni azokra a jó tulajdonságaira, amikért megszerettem őt. A magabiztossága, a charmja, göndör haja, stb. Biztos a hőség miatt van, nyugtattam magam. Az a sok görög nehéz bor és a napfény, valószínűleg az agyamra ment. De az igazság az, hogy hazudtam magamnak. De ha egyszer elkezdődött ez az ellenérzés-féle, már nincs visszaút. Pedig harcoltam az alattomos gondolataim ellen, de eredménytelenül. Az érzés csak nőtt és ő nem tudott semmit sem csinálni ezután, ami nekem jó lett volna. Az igazság az, hogy csapdában voltam, bezárva egy szigeten, egy komplett idiótával.
Lehet, hogy ez az embere ugyanaz, akivel két napja a boldogságban úszva érkeztem Görögországba? Aki, ha csak megérintett, felizgatott? Napszemüvegem mögül támadólag figyeltem minden mozdulatát. Közben titokban imádkoztam, hogy csináljon már végre valami bátor, nemes dolgot, valamit, ami visszaállíthatná a becsülésemet.
Elképzeltem jeleneteket, amelyekben újra a régi, majdnem tökéletes férfi lehetne, amilyennek azelőtt gondoltam őt. Például élete kockáztatásával megmenthetne egy kis gyereket a cápa elől. Vagy, mondjuk, kiállna minden fegyver nélkül egy késes banda ellen. De a csoda nem történt meg. Helyette hancúrozva ugrabugrált a sekély vízben /azelőtt is ilyen szőrös volt a háta? – jut eszembe/ és halcsontokat szedett ki a fogai közül.
Nagyon hülyén éreztem magam. Nem értettem, hogy változhattak meg az érzéseim ilyen drasztikusan. Vajon én vagyok sekélyes? Hiszen hogyan dönthetek arról, hogy otthagyok valakit csak azért, mert szőrös a háta? Két nappal ezelőtt még arról álmodoztam, hogy vajon hogy néznének ki a gyerekeink, ha együtt maradnánk. Most pedig minden vágyam egy csónak volt, csak hogy elkerülhessek erről a szigetről.
Ő mindeközben nem változott. De én rájöttem, hogy ő nem a hozzám való férfi. Nem hibáztattam, hiszen nem tudhatta, hogy én másnak képzeltem őt. Megszokott környezetéből kikerülve, amikor nem a kedvenc barátai között volt – már nem látszott olyan különlegesnek.
Rettenetesen viselkedtem vele. Durva voltam hozzá, feltűnően megrázkódtam, ha hozzám ért. Nem adtam kölcsön a törülközőmet, amikor kérte, és derogáló megjegyzéseket tettem rá a többiek előtt. Meg akartam büntetni, annak ellenére, hogy tudtam, nem az ő hibája, mégis úgy éreztem, hogy becsapott. Persze, ő is észrevette, hogy megváltoztam. Ideges lett, egyfolytában azt kérdezte, hogy mi baj van, de ez is csak tovább rosszabbította a helyzetet.
Majdnem megcsókoltam a földet, amikor hazaérkeztünk. Ő eltűnt az éjszakába, piros orral és lógó fejjel, én pedig hazamentem és megittam a vámmentesen vásárolt üveg Ouzómat.
Hamarosan fel fogom hívni, és megpróbálom elmagyarázni neki a dolgokat. Hiszen ennyit megérdemel.
Most egy darabig nem akarok férfit látni. Remélem, hogy előbb-utóbb azért lesz az életemben valaki, aki nem ijed meg egy kabócától, és akinek bár szőrös a válla, de én akkor is szeretni fogom. Addig megpróbálok kitartani.
NAPSIKA1
Levél első szerelmemnek
2007 november 8. | Szerző: Gépház
Kedves Tibor!
Amikor október elején megláttalak az iWiW-en bejelentkezve, kicsit vártam, hátha eszedbe jut “rámkeresni”. Napról-napra csüggedtebben figyeltem gyarapodó ismerőseid számát, és üres postafiókomat. Végül, kicsit szorongva bejelöltelek. Köszönöm, hogy elfogadtad!
Biztosan meglepődsz, hogy 42 év után megint levelet kapsz tőlem, de még egyszer, utoljára szánj rám néhány percet, amíg végigolvasod! Soha többet nem kérlek ilyenre.
Szeretném végre letenni azt az irtózatosan nehéz terhet, amit négy évtizede úgy vonszolok a lelkemben, keresztül az életemen, mint egy súlyos bűnökért elitélt rab a lábához rögzített többmázsás golyót.
Meg kell tudnod így utólag – amit soha nem mertem bevallani -, hogy akkor, 17 évesen százszor jobban, mélyebben és sokkal tovább szerettelek, mint azt valaha is gondoltad. Te voltál számomra a kezdet, az első, igazi nagy szerelem. Amikor azon a nyári estén ott a Balaton parti kis faluban először megláttalak, a gerincemen végigszaladt a villám és megrázott. Egy pillanatra megdermedtem és elakadt a lélegzetem. (Nem vetted észre? Mindig is nagyon jó voltam az érzéseim titkolásában)
Innentől új időszámítás kezdődött az életemben. Mindössze kétszer találkoztunk, volt egy felejthetetlen éjszakánk ott strand előtt a parkban. Aztán eljött az ősz, és 150 kilométer távolság tolakodott közénk. Levelek jöttek és mentek, egyre szerelmesebb lettem. Nagyon-nagyon sokáig Te voltál minden gondolatom, csak Rólad álmodtam, a neveddel feküdtem és ébredtem. Leveleidre, bár őrülten vágyakoztam utánad – szemérmesen visszafogott hangú, butuska leveleket firkáltam válaszul. Úgy szólítottalak: „Édes szerelemem!”, de helyette azt írtam „Kedves Tibor!”. Pedig ha mertem volna őszinte lenni, ha a szívem diktálta volna a szövegeket, talán kigyullad a papír. Nem emlékszem arra, hogy kapcsolatunk teljes ideje alatt egyetlen egyszer is ki mertem volna mondani vagy leírtam volna azt a szót: SZERETLEK.
Egy év alatt, amíg nem találkoztam Veled, annyira de annyira hiányoztál, esténként Rád gondolva mindent megadtam volna egyetlen, fülembe suttogott kedves szavadért, egy puha érintésedért. Igaz, ezt a világ minden kincséért be nem vallottam volna, mert annyi erkölcsi gátlást és kisebbségi érzést plántáltak belém gyerekkorom óta, ami manapság egy egész lányiskola összes tanulójában együttvéve sincsen. Ezt az életemet megrengető érzést igyekeztem ügyesen titkolni, mert rettegtem, hogy csak játékszered vagyok. (Kicsi lányként nem egyszer voltam tanúja annak, hogy gimnazista bátyám és barátai milyen jókat mulatnak csacska lánykák szerelmes levelein. Egész életemre kihatott ez a negatív élmény!)
Hogyan hittem volna el, hogy engem is lehet szeretni? Egy jelentéktelen, idétlen, csúf kis békának éreztem magam, hát nem hihettem el, hogy az a fiú, aki régóta dédelgetett ábrándjaim ködéből hirtelen elémtoppant, a sokezer gyönyörű lány közül éppen engem választott ki. Nem vetted észre, mennyit provokáltalak? Annyira, de annyira akartam, hogy meggyőzz, hitesd el velem: valóban szeretsz, Neked is én jelentem a világmindenséget, hogy végre kitörhessek kisebbségi érzéseim és gátlásaim börtönéből és végre kinyílhassak. Nem sikerült! Újra visszazárkóztam, jobban, mint azelőtt valaha is.
Nem tudhatsz róla, hogy még egy évig – mikor már nem jelentkeztél többet – én még mindig hosszú leveleket írtam Neked. Mindenről, a mindennapjaimról, a gondolataimról, az érzéseimről és persze arról, hogy hiányod milyen fájdalmas, hatalmas űrként tátong bennem! Néha könyörögtem, hogy csak egyetlen levelet írj még! Hogy esténként, ha Rád gondoltam a hátralévő életem felét odaadtam volna azért a kisfiúsan kedves mosolyodért (ami először megfogott Benned), egy simogatásodért, és talán az egészet egy forró ölelésedért.
A leveleket persze nem volt merszem feladni. Féltem egy kijózanító elutasítástól. Mert – én a szerelmes, romantikus kislány – amíg nem láttam ezt leírva, addig halványan reménykedtem még egy esélyben, valamilyen véletlenben, bármilyen folytatásban.
Még soha nem volt annyi új ismerősöm, és jó barátom mint akkoriban ott az egyetemen, de még soha nem voltam olyan irtózatosan magányos sem. Élveztem a közösségi élet minden pillanatát, minden jóhangulatú „buliban” benne voltam egészen addig a pillanatig, míg valamelyik fiú meg nem próbálta átlépni a barátság küszöbét. Akkor lefagytam, mint egy rossz számítógép és igyekeztem jó messzire kerülni tőle. Az emléked leblokkolt, eleven, fájó sebként éltél bennem tovább. Egy újabb szerelemnek még a szele sem érintett meg, az arcod, az emléked nem akart halványulni az idő múlásával egyetlen árnyalatnyit sem. Mindössze 3-4 felszínes, rövid kapcsolatra telt évek alatt, mert nem tudtam elviselni, hogy valaki más érjen hozzám. Folyton Téged kerestelek mindenkiben és nem találtalak. (22 évesen mentem először férjhez, és bár nem tartozik ide, a férjem volt az első férfi az életemben. Mert egészen addig – tudva, hogy lehetetlent kívánok a sorstól – a lelkem mélyén valahogy mindig Rád vártam.)
Jó, persze percig sem hibáztatlak, így utólag a józan eszemmel belátom, hogy két fiatal ember között nem tarthatott örökké egy “levelező szerelem”, abban az életkorban szükség van a személyes kontaktusra is, ami számunkra nem igazán adatott meg. (Bár, ha egy kis reménysugarat láttam volna, én még évekig is várok Rád bármilyen körülmények között, de talán egy 19 éves fiúnak ez sokkal nehezebb. Vagy egyszerűen csak eleged lett belőlem. Nem akarom tudni, az akkor még dédelgetett illúzióimat a múltamból nem hagyom elrabolni!) Egy kicsit belehaltam a hiányodba, elvesztéseddel a lelkem egy darabkája is meghalt és nem is lett egész soha többé.
Emlékszel, amikor egy újabb év múlva véletlenül, pár percre összefutottunk ott a kertvendéglőben, ahol megismertelek? Hát az nem volt véletlen. Csak miattad utaztam akkor oda. Az az új ruha, ami akkor rajtam volt, csak Neked készült. Úgy ügyeskedtem, hogy „véletlenül „ észrevegyél, és megfelelő módon, könnyedén mosolyogva demonstrálhassam: tulajdonképpen nincs semmi probléma, ez az élet rendje. Mert kíváncsi voltam, hogyan reagálsz. Mekkora képmutatásra volt szükségem, amikor végre megszólítottál, hogy olyan meglepetten tudjak mosolyogni? Pedig szerettem volna a nyakadba ugrani, csak még egyszer, egyetlen egyszer érezni, hogy átkarolsz és …… De annyira féltem, hogy nevetségessé válok, hogy meglátod a szememben azt az őrült vágyakozást, én meg Tiédben valami gúnyt vagy visszautasítást. Akkor ott, helyben biztosan meghalok. Amíg magabiztosan, hamis lezserséggel nevetgéltem, fölényesen cseverésztem, tele voltam kétségbeeséssel, néma könyörgéssel, hogy oldozz fel!. Belül olyan iszonyúan nyomorultnak, kiszolgáltatottnak és szánalmasan kicsinek éreztem magam, ha csak egy pillanatra is belém látsz akkor, megláttad volna azt az dühöngő vihart, tájfunt, orkánt és pusztító forgószelet, ami ott a lelkemben tombolt. A földrengést, az őrült cunamit, ami végül elsodort és maga alá temette minden reményemet. Ez volt az utolsó, a legdurvább provokációm! De Te rosszul reagáltál. Megbuktál az utolsó pótvizsgán, de veled buktam én is. Csak mosolyogtál Te is, nem tettél egyetlen bíztató lépést sem felém, nem nyújtottad a kezed, nem érintettél meg, nem volt egy hívó szavad …. pedig ha akkor, kimondod azt a szót, mindenre képes lettem volna Veled és Érted. Vagy nem érezted meg, mit akarok Tőled, vagy valóban nem érdekeltelek már. Tulajdonképpen – azt hiszem – azon az estén engedtelek el végleg. Soha többet nem írtam Neked egyetlen levelet sem. Feladtam. De még a következő évben is egyedül róttam az utcákat, egyedül sétáltam a Duna parton, a Margitszigeten, visszautasítottam minden közeledést és úgy néztem az emberekre, mintha nem is tartoznék közéjük. Újra bekerített a széttéphetetlen magány.
Így visszagondolva úgy hiszem, azokban az években apadt el a könnyeim nagy része is, mert azóta, évtizedek óta már nem igazán tudok sírni. Persze, tudom, nem varrhatok minden átélt fájdalmat a nyakadba, de nem is akarok. (Az elmúlt negyven évben annyi minden történt velem, több volt a gond és a megpróbáltatás, mint amiről valaha elhittem volna, hogy kibírom, túlélem és megoldom. De ez már egy másik történet, egy másik élet és egyáltalán nem tartozik Rád.)
Nos, nem azért írtam ezt a levelet, hogy válaszolj, tudom, erre nem is lehet igazán jó választ írni. A jelenlegi életünkben galaktikus távolságra kerültünk egymástól, nincsenek sem visszafelé vezető sem összekötő utak. Nem akarok már sem levelezni, sem kapcsolatot teremteni, sem találkozni Veled! Kérlek, ne írj semmit, ne alázz meg egy semmitmondó, udvarias válasszal, mert annak az egykori, nagyon szerelmes, tiszta szívű, szőke kislánynak az emlékeit semmisítenéd meg, aki őszintén hitte és remélte, hogy az élet rengeteg szépet tartogat még, amit Veled együtt élhet majd át.
A jelenemről semmit nem akarok írni. Csak annyit kell tudnod: a közvetlen családom egy részével élek, de kivételesen zárkózottan, önkéntes száműzetésben. Nincsenek sem régi, sem új barátaim, nem járok és nem utazok sehova, nem hívok vendégeket, nem levelezek senkivel és csak a családtagok hívásaira veszem fel a telefonomat. Főleg soha nem megyek vissza oda, amit egyszer magam mögött hagytam.
A múltamat egy tökéletesen, hét lakattal lezárt, sötét barlang mélyére száműztem, az ajtaját csak most, néhány percre, miattad nyitottam résnyire és látod, a kiáradó érzelmi hullám félrelökött és majdnem elsodort. De most megpróbálom visszazárni, és ha sikerül, a kulcsokat messzire hajítom, mert ez soha többet nem fordulhat elő velem! Maradék lelkemre már régen kemény kérget vontam, nem akarok feltépni régi bánatokat és újakat beengedni. Ezt csak ezért említem, hogy egészen biztos lehess benne: nem foglak többet keresni, vagy levelekkel zavarni és végleg eltűnök az életedből.
Hogy mégis miért most írtam meg ezt a levelet?
Mert az elgyötört, meghajszolt, sok bánatban és küszködésben elhasználódott öreg szívem nemrég figyelmeztetetést küldött, és nem tudom, mikor dönt úgy, hogy elég volt, belefáradt, megpihen végleg. A héten szakemberek tudományára és ügyes kezeire bíztam néhány napra, kicsit „bütyköltek” rajta, talán ha megkímélem, eldobog még egy ideig, de ki tudja …… Olyan nagyon sokáig talán már nem is akarom. Szeretnék hinni a reinkarnációban, hátha egy következő életemben újra megtalállak.
Éppen 40 éve készültem ennek a levélnek a megírására, egyszer elmondani Neked ezt a magamban féltve hordozott gyönyörű és gyötrelmes titkomat. Nem tudtam felmérni, meddig van még rá lehetőségem, hogy ne vigyem el örökre magammal.
Hát minden jót kívánok a továbbiakban. És kérlek, ne nevess ki ezért a késői vallomásért. (Bár nem változtat semmin, most már teljesen mindegy, mit gondolsz rólam.)
Ha eddig eljutottál az olvasásban, akkor köszönöm az idődet és a türelmedet!
Ágota
Régi történet
2007 november 7. | Szerző: Gépház
Még csak 18 voltam, amikor megkérték a kezemet. Hízelgett a hiúságomnak, és bizonyos okokból szerettem volna messzire kerülni otthonról. Nem voltam fülig szerelmes, de bíztam benne, hogy működni fog. Igent mondtam. Keveset talalkoztunk a jövendőbelimmel, mert messze lakott, ritkán jött.
A nyarat a mamámnál töltöttem. Néha elmentem a közeli strandra, ahol egyszer megláttam a legszebb kék szemet. Ricsivel szinte elválaszthatatlanok lettünk. Sétáltunk, beszélgettünk és egymásba szerettünk. Ültünk a Duna-parton és elterveztük, milyen házunk lesz, hogy lesz egy kisfiunk meg egy kislányunk, még a nevüket is eldöntöttük. Mindkettőnknek az olaszos hangzású nevek tetszettek…
Csodás napokat töltöttünk együtt. Egyszer ott is aludtam nála, de olyan ártatlanok voltunk, hogy csak összebújtunk és az is maga volt a csoda. Egy napon megkapta a behívóját a katonai szolgálatra. Abban a városban szerettem volna én is egyetemre járni, de sajnos engem nem vettek fel.
Döntenem kellett. Ha ő elmegy 2 évre, én otthon maradok és abba belebolondulok. Az észérvek győztek a szív felett és én férjhez mentem . De nem tudtunk elszakadni egymástól, még sokáig leveleztünk. Megírta, hogy talált egy lányt, megnősül és azt is hogy gyermeke születik. Ez volt a búcsúnk. Remélem, boldogan él. Máig őrzöm a szerelmünk emlékét.
A házasságunk azóta véget ért, és én sok év után újra találtam egy csodás kék szempárt. Megtanultam, hogy a szív szavát kövessem.
A lányaimnak szép, olasz eredetű nevük van…
Tica története
2007 november 6. | Szerző: Gépház
Számomra a beteljesületlen szerelem, húsz évvel ezelött kezdődött, egy márciusi estén a discoban ahova a barátnőimmel jártunk. A fiúnak hihetetlenül gyönyörü kék szemei voltak, és szinte első látásra beleszerettem, amit elöszőr nem akartam magamnak bevallani, de az érzéseim elől már nem menekülhettem. Ő kedves, figyelmes és romantikus volt, vagyis minden megvolt benne amit kivánhattam.
Idővel bemutatott a szüleinek, akik kedvesen fogadtak ugyan,de mindig éreztem, hogy nem igazán fogadnak el, hiszen hozzánk képest jómódúak voltak, és a fiuk főiskolára járt, míg én csak egy kis segéd ápolónő voltam. Mégis úgy gondoltam, a szerelmünk minden akadályon átsegít minket. Három év boldogan, szerelemben telt el, mindig úgy éreztem, hogy mellettem áll, akkor is, mikor elveszitettem a közös babánkat. Úgy éreztem megtaláltam azt a férfit, akivel szeretném leélni az életemet, és úgy gondoltam Ő is ezt érzi. Mígnem a szülei közbe szóltak, olyasmivel vádoltak meg amit nem követtem el, mert nem tettem volna kockára semmivel a közös jövőnket, szerelmünket. De gyáva voltam, nem száltam szembe a szüleivel az igazamért, Ő pedig a jelek szerint nekik hitt. S, hogy még jobban fájjon, elmondta van még valaki az életében aki annyira más….
Ma se tudom mi fájt akkor jobban, az, hogy megrágalmaztak, vagy hogy megcsaltak? De annyira szerelmes voltam, hogy nem akartam elveszíteni , így még egy évig rendszeresen találkozgattunk. Valahogy szép lassan, csendesen kisiklott az életemből, és azóta nem találkoztunk, közben férjhez mentem, gyerekeim születtek, de szeretni azóta se tudtam férfit, mint akkor Őt.
Nemrég megtaláltam egy közösségi oldalon, s a szívem majd kiugrott a helyéről. Váltottunk pár üzenetet, és rájöttem: Ő volt életem nagy SZERELME akinek a gondolata még ma is megdobogtatja a szívem, s akármi is történt, ma már csak a szép dolgok jutnak eszembe, és mindig is ott lesz az emléke a szívem egyik eldugott csücskében.
Van aki egy életen át keresi a nagy szerelmet, mégse talál rá, vagy észrevétlen elmegy mellette, van aki megtalálja és boldogan éli le életét, ha pedig nincs szerencséje összetörik a szivét. Mégis úgy gondolom, ez az az érzés amit mindenkinek át kell élnie.
Remélem, hogy ha majd eljön az ideje a gyerekeim is megtapasztalják ezt az egetrengető földön túli érzést.
Én pedig szeretettel őrzöm a szívemben az emlékét……………
Katalin története
2007 október 30. | Szerző: Gépház
Azon az estén épp csak hazaértem, amikor figyelmes lettem egy hazai rádióadó műsorára. Egy regényről folyt a beszélgetés, amely egy haldokló nő utolsó óráit örökítette meg. A főhős halálos ágyán visszaemlékezik élete nagy szerelmére; arra a férfira, akivel aztán sohasem lettek, lehettek egymáséi. Visszagondol a beteljesületlen dolgokra, a nem megfelelő ember oldalán, boldogtalanul elpocsékolt (?) évekre, életre. Mi lett volna, ha?
Dermedten ültem az autó volánjánál. A motort leállítottam, de nem tudtam kiszállni: csak hallgattam, hallgattam a nőt, aki a történetet mesélte. Sírás fojtogatott. Úgy éreztem, a regényben saját kis életem utolsó óráit festette le az író. Elragadott magával újra a keserűség magányos érzése, a fájdalmas beletörődés fojtogató realitása. Az idegszálaimon végigfutó ingerek zsibbadásra késztették szép lassan minden végtagom, nem tudtam, nem is akartam mozdulni. Átadtam magam azoknak érzéseknek. Igen, ez a könyv nekem íródott, és megtalált, hisz valaki pontosan érezte már, tudta azt, amit én.
Ahogy Karády is megénekelte: “az a legszebb csók, mit el nem csókolunk”. Milyen szomorú igazság is ez. Ismertem egy fiút. 18 évesek lehettünk akkor. Nekem barátom volt (aki már a vőlegényem), az első szerelem. A fiúnak épp senkije. Amikor a párom egy nap váratlanul, rútul elhagyott, teljesen a padlóra kerültem. Egyetlen ember volt, aki vigasztalt: az a srác. De én csak bőgtem a volt párom után, észre sem vettem, hogy odáig van értem valaki. A párommal néhány hónap után kibékültünk. A fiú azután is gyakran keresett, sokat beszélgettünk, meglátogatott a munkahelyemen, hazakísért. Egyre jobban tetszett. Egy gond volt csak, Ő volt barátom legnagyobb bizalmasa. Sülve-főve együtt voltak. Persze a páromnak semmi nem tűnt fel az egészből. Hogy is tűnt volna? Hiszen csak én voltam odáig érte, őt nem nagyon érdekeltem. Aztán a fiúval egy szép napon megromlott a kapcsolatunk, valami ostobaság miatt. Azóta már neki felesége van, elköltözött a városunkból. Csak hónapokkal később jöttem rá, hogy mit veszítettem. Néha eszembe jut, és elfog az a furcsa, fojtogató érzés. Talán már soha nem beszélhetjük meg lezáratlan dolgainkat egymással. Ami lehetséges, hogy így van jól. Egy biztos: azokat az érzéseket, amelyeket kiváltott belőlem, és máig kivált, ha Rá gondolok, soha nem fogom elfelejteni. Az ilyen szomorkás, keserédes élmények lelkünknek azok a fejezetei, amit néha-néha jó újból fellapozni, a sorokhoz menekülni.
Néha azért eszembe jut: lehetséges, hogy úgy végzem majd, ahogyan az a nő. Hogy akkor, azokban a percekben én is így tekintek majd vissza. De ki tudja előre, hogy mikor, életünk nagy válaszútjainál mi is a jó döntés? Senki: utólag csupán arra jöhetünk rá, hogy az, amit cselekedtünk végül, helytelen volt. De ez még nem jelenti azt, hogy a másik döntés jobb lett volna. Sőt. Talán egy harmadik, vagy egy negyedik…
Enikő története
2007 október 29. | Szerző: Gépház
“Úgy kezdõdött mint egy tánc, azzal a néma hangtalan zenével…”
Egy újabb 7órás út állt elõttem tele fárasztó, szürke, nyomasztó pillanatokkal-fájdalmas idõt vesztegetõ hét órás út. Már az különösen örömet okozott, ha valahol egy tenyérnyi helyet találtam és elõhalászhattam valami olvasnivalót, hogy egy kissé enyhitsem az út vívódásait.
Az az út is ilyen gondokkal indult. Már-már majdnem sikerült belefeledkeznem Tamási világába amikor tekintetem az Övével találkozott és pár perc mulva már hallottuk és éreztük egymás zenéjét. Észrevétlenül sikerült neki befurakodni az oly gonddal örzött és körülzárt világomba. Pillanatok alatt falak döltek le bennem és a hét órás út egymásba feledkezõs beszélgetéssé minősült át.
“A nagy találkozások ritkák és sérülékenyek” irja Müller Péter a Szeretetkönyvében. Az, hogy nagy találkozás volt, ezt az elsõ pillanat eldöntötte, és, hogy sérülékeny, azt az idő igazolta…
És attól a naptól kezdve kerestük egymást az arcok mögött, a gondolatok árnyas zúgaiban, vártuk a pillantot, hogy egymás tekintetében megfürödve megnyugodjunk a keresés után. De visszahúzott az élet. Az évek alatt kapott pofonok, sérülések, belénkkódolt félelmek béklyóba kötötték az egymásratalálás csodálatosan felszabadító és feloldó megérkezését. Minden lépést amit egymás felé tettünk megállított a földbe gyökeret eresztõ hétköznapi létünk és csak néha eszméltünk rá, hogy ez több a gyökereknél, ez szárnyalás.
Mindegyre elindultunk egymás felé és elvesztünk a tömeg köddé foszló, egybeolvadó tekintetei mögött. Aztán egyszer pár sör után hozzám ért, megérintette a kezem és én semmivé válva vártam, hogy tesz még egy lépést, csak egyetlen egyet…de a hétköznapi Önmagára rátalálva, a félelemmel átitatódott kisgyerekkel egybeolvadva visszarántotta a kezét a valóságba és az én kezemet elengedve hagyta, hogy én is beburkolózzak az oly gondosan dédelgetett öngyülölet fátyla mögé, és hagytuk egymást megdermedni és hinni, hogy ez csak egy pillanat volt…pedig egyetlen lépés lett volna az egész…egy mosoly, egy kimondott gondolat, egy felvállalt kézfogás, egy érintés…csak az kellett volna, hogy ne engedjem a kezem elengedni és hagyjam, hogy érezze ez Nekem is jó…és újra napok, hetek, hónapok teltek el vágyva és várakozva egymás után…
Minden találkozás egy megérkezés volt, hazatalálás. Minden éjszakát elillanni hagyó beszélgetés egy önvallomás. Nem volt egy leporolatlan gondolat sem amit nem tudtunk volna egymásnak elmondani. És mégis egyetlen egy szó kellett volna, hogy az életünk másképp alakuljon, de azt nem tudtuk kimondani. A belénknevelt tisztesség, vagy inkább gyengeség nem engedte, hogy azt a bizonyos harmadikat megbántsuk a mi tiszta, õszinte egymásratalálásával. És hagytam elmenni, Ő meg elment…
Tavasz volt amikor megjelent a nagy város zajától körülölelt kollégiumi szoba ajtajában. Valami megfoghatatlan öröm áradt szét bennem és rajta is felismertem a találkozás önfeledt boldogságát. Aztán bejelentette, hogy megnősül. Ezért utazott 400km-t, hogy ezt elmondhassa….eszméletlenül fájt…és nemcsak a lelkem, fizikailag fájt…és Ő még mindig várta azt az egy szót…és én most már végképp nem voltam képes kimondani…itt dőlt el az életünk…már nem emlékszem, hogy mikor ment el, hogy telt el az az éjszaka, merre jártunk, miről beszéltünk…és arra sem emlékszem, hogyan telt el az a nyár…minden reggel egyre és egyre nehezebb volt ráébredni a valóságra…az esküvője napján felhívtam, mert nem hittem el…
Reméltem, hogy legalább boldog és ebbõl próbáltam erőt meríteni-és sok év után, mikor elmondta, hogy akkor is rám gondolt még jobban fájt az elengedett kilenc év…
Aztán teltek a napok, hónapok, évek…szerettem és szerettek, szenvedtem, elhagytam és mások hagytak el…hittem, hogy Ő Az, és kiderült, hogy újra csalódtam…voltak csodálatos napok, voltak atsírt éjszakák…de Ő eltünt…fizikailag eltűnt, mert ezt tartotta tisztességesnek…
Egy hétköznap reggel volt, ugyan olyan mint a többi, amikor összefutottunk…villámcsapásként ért a felismerés, hogy az érzések mit sem változtak…rajta is láttam, hogy Önmagától szinte megijedt, amikor rájött, hogy minden ugyan az mint azelőtt, mivel lelkileg valahol mindig együtt voltunk…a lélekben köttetett barátságok sosem tudnak szétszakadni…a hiány addig él bennünk amíg újra találkozunk: egy hónap múlva, tíz év múlva vagy talán egy elkövetkező életben…de nem mertük már kimondani és felvállalni sem…hagytuk egymást szenvedni, de már egy leheletnyivel egyszerübb volt, mert néha láttuk egymást és egyre többször beszélgettünk…sokszor éjszakákat telefonon és mindig éreztem a hangjában a könyörgést, a vágyat, a hiányt…iszonyatosan nehéz volt önmagamat félre tenni és nem engedni a belőlem feltörő vágynak utat…tudtam, hogy nekem már nem szabad, nem szabad egy családba beletaposni…minden önmagammal vívott harcom után a gyerekei csodálatos angyali tekintete volt ami erőt adott, és próbáltam elhinni, hogy ez így jó és én már őt nem követhetem…aztán az sors próbált a miértekre választ adni, és én hálás voltam az élettel vívott csatám után, hogy a sors másfele terelt és nekem még adott pár évet ebben a fizikai létben, őt meg nem kellett itt hagyjam egyedül gyászolni…így legalább családja lehet, gyerekei…
Az első együtt töltött éjszakánk, amire kilenc évet vártunk már szinte reményvesztetten, leírhatatlanul csodálatos volt… minden mozdulata, érintése ismerős volt-erre vártunk, ezt kerestük minden éjszakában, ölelésben és végre nem hiányzott már semmi…még a JóIsten is sandán lesütötte a fejét, ha mi öleltük egymást és áldását adta a találkozásainkra… a sok vívódással megélt találkozásainkra…harcoltunk önmagunkkal, de ha már megláttuk egymást olyan egyszerű volt minden, és olyan természetes, hogy mi együtt vagyunk…hallgattuk a madarak fenséges kórusát az erdőben, autóztunk több száz kilómétert, öleltük egymást szállodaszobák rejtett falai között, újra visszatértünk a nagyvárosba ahol minden elkezdődött… ha csak egy fél órára is de muszáj volt lássuk egymást minden nap amikor minden olyan természetes volt tele nevetéssel, mosollyal és mérhetetlen szeretettel , és közben szenvedtünk, mert éreztük, hogy ezt nem szabad… nekünk szeretni egymást már nem szabad… csak egy percet kértünk volna az élettől, hogy helyrehozhassuk, de az élet ennél kegyetlenebb és már nem volt meg az az egy perc… sírtunk és iszonyatosan fájt, hogy Őt láttam szenvedni-mindent megtettem volna, csak hogy neki könnyebb legyen… vígasztalni próbáltam, hogy ez így van jól, mert az még szörnyűbb lett volna, ha itt kell hagyjam magára… Ő meg azt felelte, hogy inkább gyászolni szeretne, de legalább azt a pár évet együtt tölthettük volna… éjszakákat nem aludtam, mert az Ő fájdalmát nehezebb volt elviselni, mint a sajátomat…
Most már tovább harcolunk önmagunkkal és hagyjuk egymást szenvedni… megpróbáltuk egymást elengedni… fizikailag távol tartja magát még a hangomtól is -talán így egyszerűbb lesz… próbáljuk elhinni és áltatni önmagunkat, hogy majd az idő segít kifakítani a fényt amit egymásba beleégettünk…és talán majd tíz év múlva, ha újra ‘véletlenül’ összefutunk ráébredünk, hogy mi volt az a pótolhatatlan hiány amivel küzdöttünk az elmúlt tíz évben…és lehet, hogy még jobban fájni fognak az elmúlt évek, amikor hagytuk egymást újra elmenni…lehet valami fontosabb az életben mint a szeretet? vagy a tisztességes, másokkal szemben tisztességes út az életben a helyes út?…ahol a lelkünk egy életre megsérül…és mégis köszönöm a sorsnak, hogy Ő volt(van) nekem és megélhettük együtt a csodát-az igazi szeretetet…és köszönöm neki, hogy értelmet adott a ‘barátság’ szónak…
Katus története
2007 október 24. | Szerző: Gépház
A történet nem velem történt meg, hanem nagyanyámmal jópár évvel ezelőtt. Szinte filmbe illő, és amikor először hallottam, magam sem hittem, csak ámultam hogy ilyen az életben is megtörténik.
Azóta tudom, hogy mikor az események zajlottak, olyan világot éltünk, hogy bármi megtörténhetett. Nagyanyám akkoriban fiatal 16 éves lány volt tele reményekkel és álmokkal, holott az az időszak nem épp az álmok beteljesülésének táptalaja volt.
16 évesen szerelembe esett egy repülőpilótába, Forró Pálba, akinek kikötötte hogy amíg meg nem kéri a kezét, nem is csókolhatja meg. A leveleket egy nehezékkel a gépből hajította le a dédanyámék háza előtt. Nagyi elmondása szerint nem hitte, hogy a fiú kiállja a feltételt, de amikor megkérte a kezét – ami képzelhetjük hogy hamar megesett-, a csókuk annál édesebb volt. 16 évesen tehát már menyasszony volt.
Nagyanyám érettségire készülve ekkoriban cikkeket írt. Nem kimondott politikai cikkeket, mégis a hatóság úgy találta hogy államérdeket sért vele, így börtönbe zárták, verték és faggaták.
Dédszüleimet ez annyira megviselte, és azt gondolván hogy egy repülőpilóta mellett ennél még csak nehezebb sorsot kell majd elviselnie, az állandó veszélynek mindig ki lesz téve, hogy egyedül marad, nagyanyám nevében visszaküldték a jegygyűrűt Forró Pálnak, aki mit sem tudott az elutasítás igazi hátteréről.
Nagyanyám kiszabadult, nem írt több cikket, később sem foglalkozott irodalommal, fizika-kémia tanárnő lett. Szüleinek engedelmeskedett és nem kereste többé Palit.
Egyszer, mikor első gyermekét várta, az utcán szembejött a túlsó oldalon a nagy szerelme. Összeszorult a szíve, és persze odament volna, de félt, hogy újra felidéződnek benne az érzések, így egymásra néztek ugyan, de továbbhaladtak.
Utána sosem tudott többet Paliról, csak annyit, hogy színész lett.
Nagyanyám máig megborzong amikor repülőgép hangját hallja…
Gina története
2007 október 19. | Szerző: Gépház
“Sziasztok!
Az Este című alkotás valóban csodálatos, könnyfakasztó, de abszolút igaz,
és a valóságban is átélhető történet. Talán attól lesz egy kislányból igazi nő,
amikor először átéli az igaz szerelmet. A kimenetele, illetve a viszonzása nem
is feltétlen lényeges, az érzés maga az, amelyért érdemes élni, létezni,
érezni!
Engem ez a semmihez sem fogható érzés 17 éves koromban
talált meg. Addig nekem is csak a tinikre jellemző beteljesületlen, titkos
érzéseim voltak különféle sulis társak, barátok iránt. A Nagy Őt Bencének
hívták, egy közös baráti körben, táncos berkekben ismertem meg Őt, aki egy másik
lány párjaként debütált a társaságban. Akkor egy arrogáns fickónak könyveltem
el, s mint láttam, Ő sem szimpatizált velem, én meg adtam alá a lovat dafke! 🙂
Később szakított a barátnőjével, és híre kelt, hogy hamarosan elutazik
egy hajóra dolgozni, így a következő táncos buli ürügye az Ő elutazása előtti
búcsú lesz. Én nem tudtam elmenni erre a bulira, mert a kutyusomat előtte való
nap műtötték. Szerettem volna ott lenni, de akkor már tetszett, és nem akartam
magamnak felesleges érzelmi káoszt okozni, hiszen úgyis elmegy, meg hátha még
nincs túl az előző kapcsolatán.
Akkoriban hostessként dolgoztam egy étteremben, iskola mellett péntektől
vasárnapig dolgoztam ott. Egyik pénteki napon megpillantottam Őt, amint egyedül
ült egy asztalnál. Mikor megkérdeztem vár-e valakit, azt mondta engem, mivel
hétfőn elutazik, de nem akart pont tőlem nem elköszönni a Nagy Utazás előtt. Ezt
én nem értettem, de amikor felajánlotta, hogy megvár, nem visszakoztam. Munka
után aztán elmentünk mászkáltunk egyet, közben beszélgettünk, az este másnap
reggel a kocsijában fejeződött be, addig csak beszélgettünk, és elcsattant az
első csók is. Számomra teljesen új, ismeretlen érzések költöztek be a lelkembe
akkor, nem hittem volna, hogy van ilyen… Az egész hétvégét együtt töltöttük, Ő
hétfőn elutazott. Majdnem 4 hónapig emailen és telefonon tartottuk a
kapcsolatot, elutazása előtt megfogadtuk, hogy hűek maradunk egymáshoz, és én a
szüzességemet is neki tartogattam. Haza is jött, én majdnem két évet éltünk
együtt boldogságban, szerelemben, aztán…. Elmúlt. Valami megváltozott, az élet
mindkettőnket más területre terelt, sok-sok új benyomással, élménnyel. A
kapcsolatnak vége lett, fájt, de éreztük, el kell engedjük egymás kezét, hiszen
az igazi szerelemben a másik elengedésének a képessége is benne van. A mai napig
is fáj, sokáig minden férfiban Őt kerestem. Két éve engedtem el végleg.
Megtudtam, hogy egy másik földrészre menekült előlem, ahol talált egy lányt, aki
a közös babájukat várja. Talán ott, akkor esett le, hogy vége. Akkor, bár
elengedtem Őt, és a mai napig fáj, hogy így alakult, tudom ez volt a helyes
lépés akkor, abban a helyzetben.
A film egyik fő üzenete is az, hogy nem lehet hibázni, egyszerűen az élet
sodor, előttünk vannak útkereszteződések, választhatunk, merre induljunk el.
Nincs jó, vagy rossz döntés. Zámbó Jimmy énekelte: »Mit akarsz a boldogságtól, mért várod úgy? Mért
várod úgy, hogy majd elér? …. Nem élnéd túl, hogy véget ér!«
egy ilyen fokú érzelmet átélhettem, és ha soha többé nem lesz részem ebben,
akkor is különlegesnek érzem magam, ha nem is örökre, de egy időre, életem talán
legfontosabb éveiben átélhettem a tökéletes boldogságot!!!
Sári története
2007 október 18. | Szerző: Gépház
megírom nektek a történetemet, merthogy láttam a filmet,és tényleg nagyon szép és
megható is volt egyben. Ilyenkor az ember akaratlanul is keresi önmagát a
történetben, és próbál párhuzamot, hasonlóságot találni a mindent elhomályosító
érzelmekkel kapcsolatban,s velem is ez történt…
A “be nem teljesülő szerelem” fogalma rám talán
nem is annyira igaz, mert számomra minden apró,boldog pillanat már felért a
beteljesedéssel,ha Vele lehettem,vagy a Sors úgy intézte,h a közelébe
kerülhessek…Történetünk sok-sok évvel ezelőtt kezdődött,mikor 12évesen közös
gimnáziumi osztályba kerültünk. Megmondom őszintén, én észre sem vettem Őt, nem
érdekeltek a fiúk, akkoriban a tánc volt az életem,és ennek köszönhetem Őt
is…Akkor kezdtem rá jobban odafigyelni, mikor elkezdett táncra járni, és bár más
volt a párja,egy csoportban táncoltunk. Hihetetlen mély és őszinte szerelmet
éreztem már akkoriban iránta, az “első szerelem “kavalkádos”, de csodás
érzését,csakhogy közben neki lett valakije, és nem sokkal később nekem is – bár én
tudtam, hogy a szívem mindenképp Ő hozzá köt. A gimnáziumi évek alatt figyeltünk
egymásra,de kimondatlan volt minden, és szépen elmentünk egymás
mellett. Próbáltam – hányszor! – lezárni magamban, elhitetni, hogy nem Őt teremtették
nekem, de valami mindig közbeszólt. Végigkísérte az életemet; sokszor találkoztunk
véletlenszerűen, és mindig ugyanazt a hamut perzselte fel bennem, azt a különös
érzést, amit más férfi mellett sosem éreztem. Ha neki volt éppen
valakije, tiszteletben tartottuk a hölgyet, ha nekem, úgyszintén az urat, és
bármennyire vágytunk egymásra, és szerettük egymást, nem tudtuk megbántani a
mögöttünk állókat. Mindig tudtam,hogy mi még egyszer úgyis együtt leszünk. Hittem
benne, ezért mindig reménykedve váltam el tőle. Erőt adtak a lopott
csókok,szavak,érintések…
Aztán egy évvel ezelőtt megtudtam, hogy autóbalesetben
meghalt. 36 éves volt. Egy világ dőlt össze bennem,olyan fájdalom,ami máig
feldolgozatlan, és elfogadhatatlan…Fáj, hogy sosem tudtam elmondani neki, hogy
mennyire nagyon szeretem, és hogy hányszor utasítottam el becsületből, mikor
számomra csak Ő létezett…
Pár hónapja férjhez mentem, van egy gyönyörű
fiam,és szeretem a férjemet, a családomat, boldog vagyok, de mégis,éjszakánként Rá
gondolok, és képtelen vagyok megérteni, hogy a Sors miért vette el Őt tőlem….Azt
hiszem, amíg élek, szeretni és tisztelni fogom. Ha az embernek Egyetlen Egyet szán
az Ég, nekem Ő volt az. A fiam az Ő nevét viseli.
Ez az én történetem. A Sors sokszor kegyetlen tud
lenni,mégis hálás vagyok minden egyes percért, amit Vele tölthettem,és minden
érzésért,amit kaptam Tőle,és amit adhattam Neki.
Üdvözlettel:
Sári”
Keserédes történet
2007 november 9. | Szerző: Gépház
A húszas éveim végén jártam, mikor gyökeres fordulatot vett az életem. Házasságban éltem, és meg sem fordult a fejemben, hogy bármi történhet velem, ami változtathat ezen. Nyár volt, leültem a számítógépünk elé, beszéltem pár ismerősömmel, majd egy érdekes oldalon akadt meg a szemem. Valami különöset éreztem, mintha belső hívás lett volna. Mivel azt olvastam, hogy aki odatéved, annak oka van, és derítsük ki együtt, hogy mi az, a sokadik elhessegető reakcióm után írtam pár sort. Aztán „beszélgetni” kezdtünk, úgy, hogy azt sem tudtuk milyen a másik, mégis egy hullámhosszon rezegtünk. Egyre többször kerestük egymást és egyre különösebb kapocs alakult ki közöttünk. Éreztem, ha nem vigyázok, beleszeretek. Beszéltem róla a férjemnek is, aki nyugtatott, hogy ne aggódjak, annyira stabil a kapcsolatunk, hogy ez nem történhet meg. Ma már tudom, hogy amikor a szív jelezni kezd, onnantól már nincs menekvés. Beteljesedik, aminek be kell teljesednie, ha merjük vállalni.
Mikor elmondtam, hogy nem vagyok szabad, próbáltunk mind a ketten menekülni. Találkozni még soha nem találkoztunk, mégis a lelkünk annyira egymásra talált, hogy nehezen engedtük el egymást. Beszéltünk telefonon, hogy halljuk egymás hangját, majd egy téli napon elhatároztuk, hogy találkozunk félúton mindkettőnk lakóhelyétől. Már az is csodálatos volt, hogy pont annál a vonatfülkénél várt ahol leszálltam, és az a röpke nap olyan volt, mintha megállt volna körülöttünk az élet. Átöleltük egymást, álltunk az esőben a havas fák alatt és sírtunk. Éreztük, hogy egyszerre gyönyörű és fájdalmas ez a pillanat.
Azt hittem, ha látom majd kiábrándulunk és minden könnyebb lesz. Nem lett. Akkor értettük, éreztük meg, hogy összetartozunk. Hiába volt közöttünk több száz kilométer, hiába tudtunk csak havonta, olykor több hónap után találkozni, a szerelmünk olyan hőfokon égett, amely együtt tartott minket. Mikor minden kiderült, és a családom elé kellett állnom, hogy azt mondjam véget vetek ennek, úgy éreztem megszakad a szívem. Gyáva voltam és nem tudtam lépni.
Régebben azt gondoltam, hogy csak a filmekben, romantikus alkotásokban létezik, hogy valaki képes meghalni a szerelméért a szerelemért. Amikor viszont éreztem, hogy fizikailag is fáj a Szerelmem hiánya és már jártányi erőm sincs az élethez, újra kockáztattam és megkerestem. Akkor töltöttük először intimen összebújva az éjszakát. Utána azt mondtuk, örökre elválunk.
Persze ez sem így történt. Akkora erőt kaptam a megerősödött szerelmünktől, hogy most vállalni tudtam azt, hogy kiálljak magunkért és elhagyjam a férjem. Sok nehézségen és problémán keresztül jutottunk, mire végre együtt élhettünk. Addigra már mindkettőnk lelke sérült a sok várakozásban, bizonytalanságban, s mikor végre kiteljesedhetett volna a nagybetűs szerelmünk, elfutottam előle. Egyik nap összecsomagoltam és eljöttem, máig sem tudom miért.
Pár hónap múlva újra abba a városba mentem, ahol együtt éltünk, vágytam rá, hogy lássam akár csak egy percre is. Ahogy bandukoltam egyszer csak jött felém egy aluljáróból. Ha nem lépek félre pont egymásnak ütköztünk volna. Így viszont nem látott meg, csak én néztem utána az emberáradatban. Állt a peronon, néztem rá földbegyökerezett lábbal, hang sem jött ki a torkomon. Megint olyan volt, mintha ezt a pillanatot kifeszítették volna, és megállt volna az idő. Aztán eltűnt a szemem elől. Azt hiszem, ezt a pillanatot örökre őrizni fogom.
A hópelyhek is vad táncba kezdtek és hamarosan minden hófehér lett. Úgy éreztem magam, mint egy mesebeli álomban.
Valahogy azt éreztem, hogy ez nem lehet véletlen, ez a varázslat jelez nekem. Felhívtam és elmondtam, hogy láttam és úgy érzem még mindig szeretem. Elérzékenyültünk mindketten, de nem találkoztunk.
Fél évre rá írt egy levelet, hogy szeretné, ha visszamennék hozzá, mert nagyon hiányzom. Akkor már késő volt, mert mással éltem és nem tudtam újra végigélni mindent. Gyáva voltam, vagy így kellett lennie? Talán soha nem tudom meg.
Sok év eltelt, s kevés nap van mikor nem jut eszembe valamiről.
Amikor néztem az Este című filmet megértettem, hogy minden így volt szép és jó. Nem hibázhatunk. Találkoztam egy férfival, aki megmutatta nekem, hogy ilyen is lehet a szerelem, és ettől a szerelemtől sokat kaptam, más ember lettem. Kinyíltam, mint egy bimbóból a virág.
Köszönöm Neked Szerelmem! Őrizlek a szívemben!
Oldal ajánlása emailben
X